Debreceni Zsidóság Története - 1. oldal

A debreceni zsidóság története a kezdetektől napjainkig

A debreceni zsidóság 1945-től napjainkig terjedő hiteles történetét Feuermann László, a Hitközség elnökségi tagja állította össze. Értékes adatközlésével, emlékeinek felidézésével hathatósan járult hozzá, hogy a levéltári adatok által dokumentált korkép elevenné váljon.

Az emberiség történetében egyedülálló jelenség a zsidóság 4000 esztendős jelenléte. Az ókorból, a Bibliából és a Talmudból eredeztetett Törvényt, a tanulást és a kultúrát minden körülmények között előtérbe helyező hagyománytisztelet eltért az európai társadalom szokásvilágától. Őseink nem egy vallás vagy kulturális értékrendszer örököseiként tekintettek a távoli múltra, hanem mint Izrael ősi népének leszármazottai, az elhivatottság és kiválasztottság biztos tudatában élő nép. Ez adott erőt a csaknem kétezer esztendős szétszórattatás idején a túléléshez, a gazdasági, társadalmi és egzisztenciális jogfosztottság után is a mindenkori újrakezdéshez.

A zsidóság magyarországi története európai mércével mérve is tele van ellentmondásokkal. A fokozatos jogkiterjesztés alanyaiként az első zsidó telepesek már a Római birodalom fénykorában (i.sz. I-III. sz.) eljutottak országunk nyugati térfelére, Pannóniába. Közösségeiket erősítették a korai középkorban (i.sz. XI. sz.) Németország irányából érkező csoportok, melyek áldozatul estek a mohácsi csatavesztés tragédiájának. A török csapatokat kísérő, főként gabona- és posztókereskedő, fegyvert is készíteni tudó ékszerész, valamint orvosláshoz, gyógyszerkészítéshez értő tudós zsidó szakemberek az ország középső és keleti térsége felé húzódva ismét megtelepedtek és virágzó közösségeket hoztak létre. Ezek a községek (kehilla) nemcsak a mindennapi élet kereteit határozták meg, hanem esetlegesen a túlélés lehetőségét is biztosították tagjaiknak zártkörű vallási, jogi, oktatási és jóléti intézményeik által.

A jog- és közvélekedés a zsidóságot egész Európában egy szétszórattatásban élő, idegen nemzet részének tekintette, de helyüket és szerepüket a mindenkori társadalom pontosan meghatározta. Ez a folyamat tovább erősödött akkor, amikor a XVII. század végén, a törökök visszavonulásával a keleti kereskedő csoportok (görögök, örmények) kiszorultak a távolsági kereskedelemből és helyüket a nyugati orientációjú, német és szláv elemekkel együtt érkező askenáz zsidóság váltotta fel.

A XVIII. században, 1735-38 között végzett országos népszámlálás demográfiai adatai szerint a magyarországi zsidóság lélekszáma 120 ezer fő volt, ami az ország teljes népességének 1,5 %-t jelentette. A gazdasági és társadalmi életben betöltött szerepüknél fogva jelentőségük azonban jóval meghaladta tényleges számarányukat. Az összeírás zsidókra vonatkozó jelentése (Conscriptio Judeorum) szerint a teljes zsidó népesség közel 85%-a a határszéli megyék településein élt. A kor szokásának megfelelően modern, főként zsidó családfők származására és családjának szociális összetételére koncentráló adatok szerint az északkeleti megyékben letelepülők kb. 80%-a Lengyelországból származó ún. galiciáner (unterlandi) volt, mígnem az ország nyugati és középső térfelén inkább ún. oberlandi zsidók találtak otthonra.

A megkülönböztető elnevezés ellenére a betelepülő zsidóság a jelentős gazdasági, társadalmi, esetlegesen apróbb kulturális különbségek ellenére is egységes volt. Az Európa különböző tartományaiból és országaiból, a kisebb-nagyobb fejedelemségek területéről érkezők is mindannyian a zsidóság askenázi, azaz német rítust követő csoportjához tartoztak. Szefárd, azaz spanyol rítust követők csak a Magyar Királysággal uralkodói fennhatóság és diplomáciai kapcsolatban lévő néhány erdélyi és temesközi területen maradtak fenn.

Az ország nyugati és keleti területei között húzódó, területében kiterjedt, de népesség szempontjából szórványosan lakott megyékben, melyek közé tartozott a Hajdúság is, a XVIII. században alig találunk zsidókat. Az a tény, hogy a betelepülők a rendi társadalom jogi-, társadalmi-, és kulturális keretein kívülállónak minősültek, bizonyos speciális gazdasági funkciót (pénzkölcsönzés, távolsági kereskedelmi kapcsolatok megszervezése és fenntartása) azonban mégis fel kellett vállalniuk, sérelmes volt a zsidó lakosság számára és a galut státuszát még keservesebbé tette. Ez a kettősség jellemezte a király udvarában, a földesurak birtokain, illetve a városok tanácsa alá rendelt zsidóknak a hatalomhoz és a keresztény lakossághoz való viszonyát.

Az újkor, majd pedig az emancipáció korától kezdődően azonban addig soha nem látott lehetőségek nyíltak meg a magyarországi zsidók előtt, akik a reformkorban a magyarosodás élharcosaivá váltak. Paradox módon azonban mégis Közép-Európa országai közül Magyarországon alkották meg az első zsidótörvényeket. Amikor már úgy tűnt: a kontinensen végre befejeződik a II. világháború, akkor érte el a zsidóságot a történelem egyik legnagyobb bűnténye, a zsidók tömeges megsemmisítése. A fasiszta és a kommunista tömb közötti küzdelemnek kiszolgáltatott áldozatok milliói estek ennek áldozatául.

A debreceni zsidóság napjainkban is virágzó közösségi és hitélete bizonyítja, hogy évezredek emlékét hogyan lehet megőrízni, besűríteni és hitelesen megélni egy olyan városban, melynek magisztrátusa letelepedési jogot csak akkor adott őseinknek, amikor az ország településein élő zsidók már hitközségük több száz éves történetét írták.

A „többszereplős dráma” részvevői: a Habsburg-magyar kormányszervek, a kétkamarás országgyűlés, a vármegyék, a birtokaikat zsidó bérlőnek haszon fejében felkínáló földbirtokosok, illetve a városok tanácsai mind-mind megfogalmazták a maguk véleményét a zsidók egyenjogúsításának, honosításának és letelepedési lehetőségeinek jogi szabályozásánál. Természetesen ezek mindegyike saját érdek- és értékrendszerének megfelelően döntött, mígnem az 1840. évi törvény 29. cikke kimondta, hogy „… a bányavárosok kivételével az országban született vagy engedéllyel rendelkező zsidók, ha erkölcsi magaviseletük nem kifogásolható, polgári telkeket (fundus) szerezhetnek. (…) Anyakönyveiket kötelesek vezetni és szerződéseiket valamely élő nyelven kötni.”

Debrecen szabad királyi város a történelem során számos kereskedelmi út csomópontjaként volt ismert. Buda török kézre kerülése (1541) után, a három részre szakadt ország részei között a magyar és a partiumi (erdélyi) részek távolsági kereskedelméből származó gazdasági előnyök haszonélvezője lett. Valamint annak a felelősségnek birtokosa is, hogy a Habsburg császár, a török szultán és az erdélyi fejedelem diplomáciai és adópolitikáját koordinálja.

A városok politikáját irányító és tanácsosaival a felelősséget megosztó főbírók okos, de sokszor megalkuvó döntéseket kellet, hogy hozzanak Debrecenben is. A városnak ugyanis nem volt védelmet nyújtó fala, ezért a síkságon elterülő, fában, kőben, építőanyagban szegény vidék lévén állandó támadásoknak volt kitéve.

A középkori háborús gazdálkodás állandósulásával, a Duna-medencéjének országaiba árut szállító debreceni kalmárok a Jagelló és Habsburg ház elismerését is kivívták. Tevékenységüket és anyagi gyarapodásukat csak az a fájdalmas történelmi esemény lassította, amikor a törökök elfoglalták Nagyváradot (1660). Az Erdély távoli vidékeire vezető kereskedelmi utak, melyeket a törökök tudatosan égettek föl, gazdasági hanyatlást idéztek elő Debrecen kereskedői kapcsolataiban is. Tőkeerős, gazdasági és társadalmi kitörést kínáló lehetőség csak a kuruc-labanc háború idején kínálkozott, melyből taktikai lépések sorozataként maradtak ki a debreceniek. Ennek jutalmaként 1693-ban I. Lipót császár „szabad királyi város” rangot adományozott Debrecennek.

A város patriarchális jellege azonban a fejlődés akadályává lett. A békében, de egyre inkább csak a helyi piacoknak termelő, zártan és gyanakvóan élő Debrecen áldozatul esett a Habsburgok merkantilista gazdaságpolitikájának. A termelés mennyiségi és minőségi szintje zuhanni kezdett, a népszaporulat csökkent. A gazdátlan földterületek a császári kormányzat kezére jutottak és a korábban folytonosan a haladásért küzdő város fejődése megtorpant. A kereskedő céhek tagjai egyre kisebbre zsugorodó, saját földjükre visszahúzódva földművesek lettek.

A helyi kalmárok olcsó termékei nem elégítették ki a vásárolni szándékozó polgárokat és egyre nagyobb kereslet mutatkozott a közvetítő kereskedelem iránt. Elsősorban város külső kapuinál felállított, a Balkán országaiból érkező zsidó kereskedők sátrai kínálatak igen gazdag és hiánypótló volt árukat. A feljegyzések szerint rajtuk kívül az 1781. év telén érkeztek még Óbudáról és Nikolsburgból is zsidó kereskedők. Mivel a városi magisztrátus nem engedélyezte, hogy zsidók az éjszakát a város sáncain belül töltsék, ezért a mai Külsővásártéren zsidó vendégfogadó létesítését engedélyezték. A tulajdonjog Debrecené, a bérleti jog azonban zsidók kezébe került.

A debreceni Zsidó Hitközség alapító tagjai, az ősi, bölcs tanításnak engedve, hajlékot emeltek az Örökkévalónak akkor, amikor még nekik sem volt otthonuk.

A felvilágosodás szelleme, a francia forradalom szele, valamint a napóleoni háborúk híre hamar eljutott Magyarországra is. A földbirtokosok szűk köre, Széchenyi Istvánnak az 1825-27-es országgyűlésen elmondott beszédének hatására erősen bírálta a birtokaik fejlesztéséhez szükséges hitel lehetőségének hiányát. A mobil tőkével nem rendelkező feudális nemesség és a földvásárlás lehetőségétől jogilag elzárt, szükség esetén hitelt is nyújtó zsidó együttműködés ettől az időszaktól számítható Magyarországon. Debrecenben pedig a Jelenkor című lap 1832. októberi 20-án megjelenő számának híradásától: „Nem sikerült a debreceni őszi vásár, ünnepük lévén az izraelitáknak.”

Az egész Európában érezhető nyitottabb politikai légkör, az angol parlament reformtörvényeinek publicitása, a kontinensen végigsöprő 1830-as forradalom szele megteremtette a zsidók egyenjogúsításához szükséges kedvező légkört Magyarországon is.

Az ország korszerűsítésének folyamatában központi szerep hárult a liberális nemességre, akik a reformkor idején már szívesen látták a tőketulajdonnal rendelkező zsidókat. Az ekkor meginduló gazdasági modernizáció a két fél közös érdekein nyugodott. Törvényi kereteit politikai síkon a „letelepedési, vándorlási és vállalkozási szabadság” hármas fogalomcsoportja köré szervezték, mely megpróbálta ellensúlyozni a magyar nemesi tőke mozdulatlanságát és a céhek merev korlátai közé szorított kézműipar fejlődésképtelenségét.

Debrecen magisztrátusa, mely a városon kívül emelt szerény zsinagóga ünnepélyes felavatása után még ötven évig küzdött a zsidók közéjük való betelepedése ellen, az 1840. évi 29. törvénycikk rendelkezésének hatálya alól polgárai makacs ellenállására sem vonhatta ki magát.

A közigazgatást kényszerű módon átszervezték a városban. A zsidók számára bérelhető ingatlanok (házak) kijelölésével, a letelepedés szándékával jelentkezők iratainak átvizsgálásával évszázadokban mérhető ellenszenvüknek adtak hangot. Fennmaradt hiteles források, leginkább családi levelek, visszaemlékezések alapján azonban joggal mondhatjuk, hogy előítéleteik és alaptalan ellenszenvük a személyes érintkezések során rohamosan csökkent.

A városi levéltárban fellelhető adókönyvek (1842-43) szerint az első letelepedők a városi szolgáltatások fejében kötelesek voltak a közvilágítás, a közvagyon őrzése, valamint a gyalogpallók használatáért fizetni.

A kor szakmai érdekvédelmi közösségei, a céhek azonban nem fogadták tagjai közé a zsidókat. A Habsburg Helytartótanács körlevelére, mely információt kért a városi céhek működési szabályzatának szempontjairól, többek között arról, hogy vannak-e soraikban külföldről bevándorló zsidó legények, a debreceni céh-biztos válasza határozott „nem” volt.

Az első betelepülők, kiknek nevét a városi levéltár, illetve a fennmaradt források megőrízték, többnyire a környező községekből érkeztek. Hajdúsámson, Bököny, Érmihályfalva, Érsemjén, valamint Cseh-és Lengyelország néhány települése is ott szerepel az engedélyt kérők neve mellett.

Stenifeld Mihály, Ahron Ábrahám, Fischer József, Katz (Henrik, Gergely és Ábrahám), Spitzer József és fia Salamon, Klein Ignác, Singer Ábrahám, Schenk Jakab és Károly, Eisenberger Móric, Steer Károly, Weinberger Jermiás, Csillag József, Berger Mártonné, Feischli Fülöp, Lusztig Móric, Haas Gottlieb, Silbermann Lipót, Silberstein József Jakobovits Antal és Kohn Dávid. A felsorolt és megörökített nevek mellett természetesen foglalkozásuk, családi és vagyoni helyzetük is feltüntetésre került.

A zárt, de mégis egyre bővülő közösség kérvénnyel fordult 1842-ben a város vezetőségéhez: temetőhely kijelölésére kértek engedélyt, mely nagy vitát váltott ki a városi közvéleményben. Végül a Homokkerttől délnyugatra, a városon kívül (extra urbem) 200 négyzetöl területet hasítottak ki erre a célra. A zsidók által kérvényezett kőkerítés építésére eleinte nem, a későbbiekben is csak nehezen adtak engedélyt. A városi tanács ellenállásának az volt az elsődleges oka, hogy kor szokása szerint Európa keresztény temetői nem voltak körbekerítve. A sírkerteket általában csak árok vette körül. Debrecen is ezt a mintát követte.

A temető létrejötte a megtelepedő zsidó közösség stabilitásának jeleként értelmezhető. Kialakításának körülményeiről az 1844-ben alapított Szent Egyletre (Chevra Kadisa) vonatkozó adatok tudósítanak. Említett forrásból azt is megtudjuk, hogy építkezésre és mezőgazdasági művelésre alkalmatlan helyen jelölték ki a temetőt „oppidum Debrecen”-től (Debrecen mezővárostól) a Monostorpályi felé vezető út mellett.

A Szent Egylet feladata volt a temetési szertartás elvégzése. Legfontosabb ismérvei már a talmudi időktől fogva léteztek. Így a halottal való foglalkozás, az előírások betartása feletti őrködés a legnagyobb jócselekedetnek számított. A halott ugyanis már nem tudja a kegyes munkát viszonozni, ezért minden mozzanatát szigorú feltételek betartásához kötötték.

Béth Hácháim – az élők háza vagy az öröklét háza: így nevezik a zsidók temetőiket, hiszen halottaikat, azok halhatatlan lelkét ők élőnek tekintik. A temetőt látogatók számára is szigorú előírásokat hoztak, mely a gyásznak és a kegyeletnek sajátos zsidó rituáléján alapult.

A debreceni zsidóság vallási élete megalapozásának másik, legfontosabb lépése önálló templom építse volt. Kultusz célját szolgáló területként az akkor Nagy Uj utcán (később József királyi herceg, ma Bajcsy-Zsilinszky Endre utca) egyik, a jelenlegi hitközségi székház szomszédságában lévő telkét vásárolták meg. Hitéleti célokra ezen a helyen ideiglenesen egy imaházat építettek, mely 1867-ig szolgált a hívek befogadására. Az iskola- és templom építésére szánt területhez a későbbiek során több, egymás mellett fekvő telket is felvásároltak. Így épült fel a debreceni zsidóság központja és későbbi intézményei: a székház, a templom, az elemi iskola, a gimnázium és a pászkasütő.

A betelepült zsidók ügyeinek intézése sok fáradsággal és keserűséggel járt együtt, melyet csak erősített az 1843/44-es országgyűlés közhangulata is. A képviselők kifogásolták, hogy az 1840. évi 28. törvénycikk kedvezményeinek ellenére a zsidók nem akarnak magyarosodni. Ragaszkodnak vallási szokásaik és hagyományaik megtartásához, mely ebben a formában csak erősíti a magyar nemzettől való különállásukat.

Az 1848-as tavaszi forradalom, valamint az ezt követő szabadságharc kitöréséig ez a társadalmi légkör vette körül a Debrecenben élő zsidókat is. Az országszerte megalakult nemzetőrségek zászlói alatt nagy számban vettek részt zsidó ifjak is, mint közhonvédek.

A 12. számú nemzetőr századba besorozott debreceni zsidó ifjak közül többen is kitűntek vitézségükkel. Klapka György tábornok vörössapkás ezredében önkéntes orvosként vett részt Popper Alajos és Liebermann Ábrahám. Hősiesen küzdötték végig Budavár ostromát és harcolták végig a jászberényi és isaszegi csatát. A komáromi vár feladása után, mint hősiesen harcoló tisztek térhettek haza valamennyien Debrecenbe. Rajtuk kívül Hollaender Gyula, Klein Gábor, Heimann Károly, Popper Mór és Ellenbogen József nevét őrízte meg az emlékezet. Családtagjaikkal együtt ők voltak azok, akik a kisszámú debreceni zsidóság képviseletében áldozatos részt vállaltak a magyar szabadságharc győzelméért.

Anyagi, erkölcsi és a harctéren elesett hőseik áldozatainak elismeréseképpen a bukása előtti forradalmi nemzetgyűlés szavazta meg 1849 tavaszán a zsidók teljes politikai emancipációját, mely késői születése miatt szimbolikusnak volt mondható.

A magyar függetlenség eltörlése utáni szomorú korszakban, amikor Ausztria eltörölte az ország függetlenségét, a zsidók továbbra is ápolták az 1848-as tradíciókat. Debrecenben is megalakították a „Honvéd Egyletet”, melynek elnökéül Popper Mórt választották. Az évtizedeken keresztül működő társaság nem csupán a szabadságharc dicső évei emlékének ápolását tűzte ki célul, hanem elsősorban jótékonysági akcióival támogatta a megtorlás éveiben börtönbe került magyar hazafiak elárvult családját. Hadözvegyek és árvák is gyakran részesedtek a debreceni zsidó „Honvéd Egyet” anyagi és erkölcsi támogatásából.

A magyar nemzeti történetírás által „Bach korszakként” emlegetett abszolutizmus ideje azonban nemcsak a magyar intézmények önállóságát vette felügyelet alá, hanem eltörölte a mohácsi vész (1526) óta életben tartott Verbőczy-féle feudális törvényeket is.

Az új, nyugati mintára megalkotott törvénykezési formák lehetőséget nyújtottak az egész kontinensen feltartóztathatatlanul előretörő technikai forradalom Magyarországra való betörésének is. A vasúti hálózat kiépítése, a gépekkel felszerelt, korszerűen és nagy tételben termelő gyárak, kis- és nagyüzemek létesítése addig nem látott gazdasági fellendülést eredményezett az országban. A jobbágyság intézményének eltörlése, a szabad verseny meghirdetése, a mobil tőke iránti igény keresetté tette a világkereskedelemben tradicionálisan részt vevő zsidóság gazdasági jelenlétét. Jóllehet az osztrák kormányzat ingadozásai miatt politikai és jogi tekintetben a zsidók helyzete nem változott, de a kapitalista gazdálkodás kereteit jól ismerő és gyors kölcsönöket nyújtani tudó zsidó szakemberek részvétele megkerülhetetlen volt.

A fejlődést ütemét lassító, nehézkesen működő céhek ugyan próbálták útját állni a robbanásszerűen megjelenő gazdasági és technikai forradalomnak. A kor szelleme elsöpörte görcsös igyekezetüket, akkor már elavultnak számító termelési módszereiket. Mivel zsidókat soha nem vettek fel a közép- és újkori termelést meghatározó céhek tagjai közé, így ők könnyedén illeszkedtek be a kapitalista gazdasági rend keretei közé.

Így volt ez Debrecenben is. Az első gyárainak, gőzmalmainak, könnyű- és nehézipari termékeket előállító ipari létesítményeink a tulajdonosai mind zsidók voltak. Ők teremtették meg a város telefonhálózatát is, melynek kiépítésére az 1848-as szabadsághős, Klapka György társasága vállalkozott. A céhek önzése ugyan még megpróbálta feltartóztatni, vagy legalábbis lassítani a zsidók városba való betelepedését, de az 1850-es évektől kezdődően mindez hasztalan próbálkozásnak bizonyult.

A kor érdekes velejárója és kérdése is egyben: a debreceni zsidók felgyűlt pénzügyi tőkéjüket európai mintát követve, miért nem kizárólag ipari vagy pénzügyi vállalkozásaikba fektették? A válasz a város mezőgazdasági orientációjában keresendő, mely még a 19. század második felében is az agrártermékek piacának megteremtésén fáradozott.

Ennek megfelelően a debreceni zsidók is vásároltak földbirtokokat, melyet elsősorban nem gazdasági, hanem társadalmi minták indukáltak. A gyáriparban és a gomba módra szaporodó ipari létesítmények gazdasági sikerei mellett a földbirtokot vásárló zsidó a magyar nemzet iránti tiszteletének adott hangot ezzel a gesztusával. Találóan jellemzi az angol történész, C.A. Macartney ezt a helyzetet, melyet magyarországi utazásai során többek között Debrecenben is tapasztalt. „A föld birtokosa joggal tartja magát a magyar nemzet képviselőjének. Elsősorban történeti igénye van erre, mert a magyarok nemzeti hagyományaikhoz való szenvedélyes ragaszkodásukban szívesen tömörülnek azok, pl. a zsidók köré, akik ezeket a hagyományokat képviselik és még hibáikkal is elnézőek, ha e hibák a hagyományokban gyökereznek.”

A zsidó földbirtokosok befogadása a debreceni mezővárosi hagyományokat ápoló társadalomba, már a békés együttélés zálogának tűnt. A zsidó gyártulajdonosok és értelmiségiek mellett egyre jelentősebb szerephez jutottak a zsidó földbirtokosok is. Számarányuknak megfelelően megnőtt a zsidó bérlők létszáma is. Közülük sokan az orthodox vallási hagyományok hű követői voltak.

Azáltal, hogy a debreceni cívisek tanácsa mellett megerősödött és kibővült a polgármesteri intézmény hatásköre, felgyorsult az ügyintézés folyamata is. Különösen attól kezdődően, hogy a letelepedést kérelmezők iratait a már itt élő zsidó közösség is véleményezhette. Tekintélyesebb tagjai a hatósági ügyiratokra választott képviselőik, Steinfeld Mihály és Klein Ignác által válaszolhattak. Hatalmas eredmény volt ez, hiszen a szabadságharc leverése utáni időkben a császári kormányzat feloszlatott mindenféle szabad választást és autonómiát. A tisztségek viselői csak kinevezés útján foglalhatták el hivatalukat.

Debrecenben a zsidókkal szembeni kényszerű tolerancia jele volt, hogy 1852-től ők is önálló háztulajdonossá válhattak. Az adókönyvek nyilvántartásából ismerjük, hogy ebben az esztendőben már 21 zsidó háztulajdonos nevét jegyezték be Debrecenben. Ezenfelül pedig 1865-ig több százan kértek és kaptak lakhatási engedélyt. A kiegyezés évétől, 1867-től kezdődően a jogi szabályozás lehetővé tette a zsidók telekszerzési igényeinek teljeskörű kielégítését.

A háztulajdon szerzése Debrecenben együtt járt az ún. cívis jog, a „Matricula Civium” kiváltságával is. A külső formájában és kifejezési stílusában is nemesi oklevélhez hasonlítható dokumentum elismerés volt mindazok számára, akik ezzel rendelkeztek. A keresztény cívisek számára az irat, mely ekkor már nem volt több a vendégszoba falát díszítő kelléknél, az üldözött, jogaitól megfosztott zsidók számára az előítéletek falának leomlását jelentette.

A Bécsben székelő, polgári szellemű osztrák államrend szerzett a gyakorlatban érvényt az 1840. 29. törvénycikk 5.paragrafusának, miszerint: „Amennyiben az izraeliták polgári telkeknek (fundus) szabad szerezhetése gyakorlatában lennének, az ilyen városokban ezen gyakorlat a jövendőre nézve is megállapíttatik.”

Mindezt kiegészítette az az osztrák császári pátens, mely 1853-tól a hatályos magyar jogrendszert megszüntette és az osztrák polgári törvénykezést kényszerítette a magyarokra. Ennek 39.§- a szüntette meg véglegesen az országban élő zsidók évszázados jogi sérelmeit azzal, hogy kimondta:”Vallásbeli különbségnek a magánjogra befolyása nincs, kivéve, ha némely tárgyaknál a törvények mást rendelnek el.”

Az osztrák abszolutizmus megingása, mely az olaszoktól elszenvedett piemonti vereséggel vette kezdetét (1860), Magyarországon a városi önkormányzat megerősödését , a feudális szellemű politika ideiglenes megerősödését jelentette. A zsidók megszerzett jogait azonban még ez az időszak sem tudta kisebbíteni, mert az országbírói értekezlet úgy határozott, hogy ”…a vallás különbségéből kifolyó ausztriai törvények uralma alatt bővített polgári magánjogok jelen állapotukban meghagyatnak.”

A törvényi keretek rendelkezései azonban nem tudták megakadályozni, hogy a korabeli sajtó esetenként ne adjon hangot a hol itt, hol ott felbukkanó zsidóellenes közhangulatnak. Így a Pesti Napló 1861. évi egyik tavaszi számában arra kívánta olvasói figyelmét irányítani, hogy „Debrecen vidékén egyesek azt a hírt terjesztik, hogy a zsidók a kutakat és a kocsmai italokat megmérgezik”.

A debreceni zsidók az ilyen és ehhez hasonló hangulatkeltés ellenére bizakodva tekintettek a jövőbe és nagy lendülettel építették ki és fejlesztették a Hitközség intézményeit. A birtokképes közösség elsősorban a vallási élet kultuszát szolgáló terület bővítését és állandó, az Örökkévaló dicsőítésére szolgáló templom építését szorgalmazta.

A letelepedést követően hosszú évekig nem volt rabbija a debreceni zsidó közösségnek. Sohétok és előimádkozók vezették annak hitéletét, majd szóba került a Hajdúsámsonban élő Fried Áhron rabbi neve. Azonban őt a debreceni zsidók elutasították és 1855-ben önállóan megválasztották a Hitközség első főrabbiját: Ehrlich Eduárd, korábban Somogyszilen szolgálatot teljesítő rabbit. A zsidó és világi tudományokban egyaránt jártas, nagy megbecsülésnek örvendő Ehrlich Eduárd vezette be a hitközségi ügyvitel vezetésében a magyar nyelv használatát. A zsidó hitközséghez a nyilvántartás szerint 80 család: 349 fő és 62 iskolaköteles gyermek tartozott.

Ehrlich Eduárd lépéseket tett a zsidó elemi iskola létesítésére, melyet az osztrák kormányzat, valamint Debrecen városi kormányzata is erősen támogatott. Hosszú tárgyalások és a zsidó tanköteles gyermekek számának növekedés miatt 1856/57-ben megnyílt a zsidó elemi iskola a Hitközség telkén épült házban. Első igazgatója Grünwald Nátán, tanítói pedig Korelli Ignác és Korelli Nelli voltak. Ezzel lezárult az a korszak, amikor a zsidó tanköteles korú gyermekek kényszerűségből otthonukban vándortanítók vezetésével, vagy pedig a városban működő, egyébként is túlzsúfolt keresztény iskolákban tanultak.

A közösség hitéleti és anyagi erősödésével párhuzamosan újra felmerült a templomépítés kérdése. Ennek első lépéseként a fejlődő, erőteljes, összetartó közösség képét nyújtó debreceni zsidóság megvásárolta Sichermann Ignáctól azt Szt. Anna utcán lévő tágas házat, melynek központi helyiségét karzattal kibővítve templommá alakított át.

A Hitközség vezetőségének alapos, talmudi tudományokban való jártasságát mutatja, hogy a belső berendezés, különösen a bima elhelyezésével kapcsolatban kikérte tudós rabbik véleményét. Megbízásukból Klein Ignác elnök levelezést folytatott a kor híres, vezető zsidó tudósaival. Az ún. bima-kérdés megosztotta a közhangulatot és irodalmi visszhangot váltott ki saját korában.

Klein Ignác jelleme, megbízható, szilárd, hagyományokhoz hű életvitele miatt a Palesztinában élő magyar és osztrák zsidók őt kérték fel, hogy a szegények részére gyűjtött pénz gondnoka legyen a Monarchiában.

A Szt. Anna utcai épületben kapott helyet a rabbinátusi hivatal, illetve két osztályterem is, melyben a 6-12 éves, tanköteles korú zsidó gyermekek tanultak. A több funkciót is szolgáló zsidó komplexum a Deák Ferenc utcai nagytemplom felépüléséig (1897) biztosított helyet a közösségi élet alkalmainak is.

A tudós főrabbi, Ehrlich Eduárd nagy hatást gyakorolt a városban élő zsidók vallási, kulturális és társadalmi életére egyaránt. 1863-ban, a pécsi zsidó hitközség meghívására hagyta el Debrecent. Közvetlen környezete tudta csak, hogy a magyarosító munkáját kifogásoló, kis létszámú, de nagy befolyású közösséggel való vitái miatt mondott le a főrabbi megbecsült tisztségéről. Búcsúbeszédében a vallási élet vezetését Blau Salamon dájánra bízta, akinek vallási túlbuzgóságát sokan kifogásolták.

A Hitközség vezetősége több megyére kiterjedő Izraelita Kézmű és Földművelési Egyesületet alapított, mely működésével aktuális társadalmi kérdések megoldására vállalkozott. Így került Bihar-, Ugocsa, illete az északkeleti határon fekvő néhány település az Egyesület szabályzata és a szerződés értelmében kapcsolatba a debreceni hittestvérekkel. Elnöke Steinfeld Antal, majd 1867-től Popper Alajos lett.

A magyar államiság újjászületésének évében, 1867/68-ban meglehetősen feszült volt a magyar társadalom. Különösen érezhető volt ez a zsidó közösségekben, ahol mindezekkel párhuzamosan a vallási, kulturális és társadalmi ellentétek is felerősödtek. „Az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében” címet viselő 1867. évi 17. törvénycikk jogilag megszüntetett minden rendelkezést, mely a magyarországi zsidóságot polgári létében akadályozta. Azaz, a polgári jogegyenlőséget biztosító törvények állami garanciát biztosítottak a zsidók számára a vállalkozások szabad versenyében való részvételére.

A törvényileg 1849 óta létező emancipáció tehát 1867-ban valósult meg ténylegesen, mely az eddig nemzetiségnek számító zsidóságot felekezetnek nyilvánította. A teljes jogi és politikai emancipáció azonban csak 1895-ben került bevezetésre, melynek következtében a izraelita felekezet bekerült az államilag védett vallások körébe.

Ezek után érthető, hogy a magyar államiság ezer éves fennállását ünneplő Millenium során a magyar zsidóság is lelkesen képviseltette magát a rendezvénysorozaton.

A Deák Ferenc – Eötvös József vezette liberális nemesség az asszimilációs folyamat előrehaladását támogatta. Elképzelésük szerint a zsidóság elmagyarosítása, a zsidó orthodoxia feltartóztatása és a keleti, szegény zsidó tömegek bevándorlásának korlátozása szükséges ahhoz, hogy az emancipáció teljes és a keresztény magyarság részéről elfogadható legyen.

A törvény hatálybalépésétől kezdve a korábban bevett vallásnak számító zsidóság jogilag az ún. elismert vallások közé emelkedett. Megjelent az asszimilációra hajlamos, szűk létszámú zsidók csoportja is, akik az ezekben az években megjelenő politikai cionizmust a liberális Magyarországgal való szembehelyezkedésként értékelte.

A felszínen békés,míg a társadalom különböző rétegeiben ellentmondásokkal terhelt korszakban a kormány tanácskozásra hívta a zsidóság képviselőit.

Az 1868-69-es Izraelita Egyetemes Gyűlés (vagy ahogy később elterjedt: Kongresszus) lázában égő, a végzetes szakadás útjára lépő, egymással vitázó neológ irányzat vezetői támogatták a vallási egyenjogúsítást, az orthodoxok tábora azonban ellenezte azt. A parlamenti viták megosztották a politikai elit tagjait és csak tovább fokozták a magyar állam és a vallások viszonyának egyébként is bonyolult összefüggésrendszerét. Az ekkor megszülető Antiszemita Párt és a tiszaeszlári vérvád az előítéletektől megterhelt magyar társadalom reflexiója volt az évezredes beidegződésekre. Az, hogy a zsidóság is részesülhet a központi, költségvetési keretből, szinte felkorbácsolta az indulatokat.

Az emancipáció kétségtelen eredményi ellenére igen feszült volt ezekben az években a magyar-zsidó társadalom. A kormány által egybehívott zsidó kongresszus, melyen városunkat Steinfeld Mihály képviselte, vallási-, kulturális és társadalmi ellentétek szítására igen alkalmas volt. Ettől függetlenül a szórványosan megjelenő belső ellentétek nem tudták szétszakítani a debreceni zsidóságot és a közösség tagjai igyekeztek a szélsőségektől távol maradni.

A debreceni zsidóság a középen állás „szintézis” politikáját teremtette meg azáltal, hogy nem csatlakozott egyik kiszakadó irányzathoz sem. Klein Ignác hitközségi elnöknek nagy szerepe volt abban, hogy a különböző vallási irányzatok közül Debrecenben a „status quo ante” alapon építkező szellem erősödött meg. Autonóm szabályait a kormány is elismerte. Demokratikus szervezetében a hármas tagoltság érvényesült: elnök, elöljáróság és képviselő testület. Elvetették a virilista hagyományokat, miszerint a képviselő testület felét a Hitközség gazdag, másik felét pedig a hitközség szerényebb anyagi javakkal rendelkező tagjai választották. Megőrzött vallási autonómiájuk a kor szövevényes, jogi konstrukciói közepette is segítette a közös hagyományokra támaszkodó zsidó identitás erősödését. Mindez a debreceni zsidóságot az ország egyik legszervezettebb és legfejlettebb hitközségének tagjai közé emelte.

Eközben szükségessé vált a megüresedett rabbiszék betöltése is. A hitközségi választmány olyan határozatot hozott, hogy a megválasztandó rabbinak „nem csupán minden rendű és különböző nézetű hívét kell kielégítenie, hanem a kor igényeinek is meg kell felelnie.”

Az előljáróság a pozsonyi, óbudai, kismartoni és sátroaljaújhelyi főrabbikat kérte, hogy ajánljanak megfelelő személyt a debreceni főrabbiszék betöltésére. Az ajánlottak hosszú próbaszónoklatokat tartottak, mígnem a választás Lipschütz Hermanra esett. A nagy műveltségű és bátor orthodox felfogást tanusító főrabbi a konzervativizmus védelmében elmondott beszédeivel megnyerte a debreceni zsidók támogatását. Beiktatási ünnepségén elhangzott szónoklata később nyomtatásban is megjelent „Az orthodoxia az egyetlen, igazi, helyesen felfogott zsidóság” és országos visszhangot keltett. A rabbi választás után haladéktalanul megválasztották a Hitközség új elnökét, Scheer Bernátot is.

Lipschütz Herman főrabbiságának idejére esett az a drámai változás, amikor a kongresszusi szervezet és a „Hitőr” egyesület komoly agitációt kifejtő emberei a városba érkezve igyekeztek megbontani a Hitközség nyugodt egységét. Kb. 60 család, „majdnem kizárólag a község legvagyonosabb, legintelligensebb elemei, kongresszusi hitközség keretébe szerveződtek. Kardos Albert tanár, a később megépült Zsidó Gimnázium első igazgatója a szakadás legnagyobb kárát a közös zsidó iskolaügy elhanyagolásában látta.

Az egységes hagyományú zsidóságról leszakadt reform-, vagy neológ párti közösség csupán rövid időre és szerény létszámmal képviseltette magát Debrecenben. Az új csoport egy Bernstein nevű talmudista vezetésével alakult meg és gyakorlatilag a szervezkedésén túl nem is jutott. Felbomlásuk után közösségileg tértek vissza a status quo ante hitközségbe.

A városba betelepülő zsidóság a kezdetek óta a tradicionális zsidó életmódot, áldozatkészséget és békét, valamint a mindenkori haladó társadalmi életformát támogató közösségként élt, mely apologetikus feladatait vallási és lelkiismereti feladatként értelmezte.

Ennek a több évtizedes munkával, áldozattal megszilárdított, kb. 180 családot tömörítő közösség tudta csak ellensúlyozni a hasadás következtében szétvált és megnehezedett hitközségi fejlődést.

Ezekkel az eseményekkel egy időben jelent meg a báró Eötvös József kultuszminiszter által kezdeményezett és már 1868-ban törvénybe iktatott elemei iskolai tankötelezettség gyakorlatba való átültetése. Az állami, azaz a felekezet nélküli iskolahálózat kiépítése komoly gondot jelentett az ekkorra már kiépített és szépen fejlődő zsidó iskolahálózat számára. A tanügyi törvény vívmányaiban és az iskolák fenntartásának terheitől szabadulni kívánó hitközségek sorra zárták be iskoláikat, köztük a debrecenit is. Mindazok, akik hittek ebben az ábrándban, kénytelenek voltak ezt követően csaknem két évtizeden keresztül gyermekeiket azokban a keresztény iskolákban taníttatni, melyek belső autonómiájukra hivatkozva mégiscsak ellenálltak a miniszteri rendeletnek.

Az 1869. évi népszámlálás adatai ekkor 1920 fő volt. A kapitalizmus gyorsabb ütemű fejlődésével a zsidók már nemcsak a birtokszerzés és vétel, a helyi, országos és európai kereskedelem felé fordultak, hanem lehetőséget kaptak azoknak a hivatásoknak a gyakorlására is, mely felsőoktatási végzettséghez volt kötve.

A város társadalmában egyre nagyobb számban jelenlévő orvosok, gyógyszerészek, ügyvédek, mérnökök és tanárok nagy hatással voltak Debrecen fejlődésére. A gazdaságilag egyre erősödő zsidók adóiból a város fejlesztése is lehetővé vált. A belvárosban egymás után nyíltak meg a zsidók fényes, elegáns üzletei, melyekben szívesen vásárolt a város egész lakossága.

Lipschütz Herman főrabbi 1872-ben elhagyta a debreceni hitközséget, hogy átvegye apja, Izsák Nátán, valamint nagyapja Löw Eláázár (Schemen Rokéách) örökségét, a rabbiszéket Marosvásárhelyen, majd pedig Abaújszántón.

Távozása után Bernfeld Jónás albertirsai főrabbit hívták meg Debrecenbe. A pozsonyi Ktáv Szofer jesivájában tanult tiszteletreméltó tudós hatására az albertirsai zsidók is status quo ante alapon működő községnek nyilvánították magukat. Bernfeld főrabbi pártviszályoktól mentes bölcs életvezetése, hatalmas talmudi és rabbinikus tudása tette kívánatossá azt, hogy Debrecen főrabbija legyen.

1872-től 1890 őszén bekövetkezett halálig vezette a debreceni status quo ante alapon álló hitközséget. Templomuk ekkor még a Szt. Anna utcai zsinagóga volt. A közéleti és társadalmi szerepléstől visszahúzódó Bernfeld Jónás 18 éven át tartó példamutató és buzgó tevékenységének köszönhető, hogy főrabbisága alatt egyesült az évekig külön működő és fejlődő status quo ante és a neológ hitközség, mely kultikus alkalmait a Hatvan utca 6. szám alatti templomhelységben tartotta. Az egyesülési folyamatot a családi kapcsolatok, valamint a közös szokások is erősítették, valamint az a tény, hogy a kongresszusi közösség alkalmain, neológ rabbi alkalmazásának hiányában Bernfeld Jónás főrabbi végezte az ünnepi szolgálatokat.

A hitélet közös intézményeinek használata, mint pl. a Chevra Kadisa, valamint a vallás- és közoktatási miniszter 1885. évi rendelete, mely előírta, hogy egy vallásfelekezet egy városban csak egy anyakönyvi kerületet tarthat fenn, feleslegessé tette a két hitközség különállását.

Az újra egyesített hitközség ettől kezdődően nem status quo ante és nem is kongresszusi közösségnek, hanem „Debreceni Izraelita Hitközségnek” kívánta magát nevezni. Az egyesülés egyik nagy eredménye a zsidó iskola ismételt felállítása és működtetése volt. Első igazgatójául Szántó Sámuel kereskedelmi akadémiai tanárt választották. Az iskola fejlődését és virágzását azonban az akadályozta, hogy nem találtak megfelelő épületet állandó iskola működtetésére. A fiúk részére I-IV, a lányok számára I-VI. osztály indítását határozták el. Ennek oka abban rejlett, hogy a fiú tanulók az elemi iskola IV. osztályának elvégzése után gimnáziumba mehettek, a lányok azonban a VI. osztály befejezése után különféle szakiskolákban háztartási és egyéb, nők számára hasznos foglalkozásokon vettek részt. A meghirdetett tanítói állásokra 90 tanító és 24 tanítónő nyert felvételt.

Az iskolafenntartás költségeit a szülők vagyoni helyzete szerinti tandíj, a város által nyújtott oktatási segély, valamint a debreceni zsidóság által a Hitközség pénztárába „iskola-adó” címen befizetett díj fedezte.

Az 1889. évi iskolai értesítő szerint „A hitközség minden tagjának nemes ambíciója, hogy olyan iskolát tartson fenn, melyre büszke lehet.”

Az Ehrlich Eduárd főrabbi idején megszervezett és az 1860-as években működését hallgatólagosan felfüggesztő Nőegylet ismét megkezdte munkáját, mely általános elismerést váltott ki. Elnökasszonya, Poppper Alajosné és választmánya a társadalmi életben is igen tevékeny volt. Kulturális események szervezése, melyen az elsősorban nőket érdeklő témakörök szerepeltek, neves előadók meghívásával kerültek megrendezésre. Zeneestélyek, mozgásművészeti bemutatók, zenés teadélutánok, felolvasóesték színesítették a kínálatot. A rendezvények tiszta bevételét pedig jótékonyság célra fordították.

A személyes és anyagi természetű akadályok leküzdése után azonban 1886 szeptemberében Táfler Ignác és Stark Ignác vezetésével 22 fő családjával együtt elhagyta az anyahitközséget és orthodox közösséget hozott létre. Kiválásuk mélyen megdöbbentette Bernfeld Jónás főrabbit és a pozsonyi rabbináustól kért tanácsot, hogy ebben a helyzetben maradhat-e a status quo ante közösség hitéletének vezetője. Ktáv Szofér levele, melyben kérte munkája további folytatását, maradásra késztette a főrabbit. Csendes békében vezette a hitközséget egészen 1890-ben bekövetkezett haláláig. Fia, Bernfeld Sámuel néhány esztendő múlva az orthodox közösség elnöke lett.

A társadalmi és vallási okokból történt szakadás végleges lett, de mégsem vezetett Debrecenben olyan feszültségekhez, mint Magyarország többi zsidó közösségében. Fontos összekötő kapcsot jelentett a konzervatív és orthodox közösség közötti érintkezésben a Chevra Kadisa, mint osztatlan közös intézmény, valamint bölcs rabbijaik magatartása, akik kölcsönös megbecsülést szereztek mindkét hitközségben és erősítették az együttéléshez szükséges békés közhangulatot.

Az imádkozásokat eleinte magánházaknál tartották, de hamarosan templomépítési mozgalmat indítottak. A Pásti utcán, az ún. Gránát-féle telken építették fel a 600 férőhelyes templomot, melynek terveit Berger Jenő helybeli építészmérnök készítette. A kivitelezési munkálatokra megbízást Gertner és Rossler építési vállalkozók kaptak. 1893 augusztusában kezdtek hozzá az alapok ásásához és az őszi nagyünnepekre,alig több mint egy hónapos megfeszítetett munkával már álltak a templom falai és a tető is a helyére került. Az ideiglenesen berendezkedő közösség 1894 tavaszán folytatta és fejezete be a hátralévő munkálatokat. A külső és belső falak stukkós díszítményei, a hosszú, egyhajós, nyeregtetős, az utca homlokzatával egy vonalba eső templom homlokzata kellemes összhatást mutat a környék hitközségi tulajdonban lévő épületeivel.

A szent szolgálatra szánt hajlékot 1902-ben avatták fel hivatalosan. Ekkor választották meg a dinamikusan fejlődő orthodox közösség első főrabbiját, Strasser Salamont Cvit. A nyugati orthodoxiának (oberlaendis) kimagasló szellemi alakja a Schreiber-Szofér család sarja. Édesanyja Szofér Ábrahám Smule Wolf leánya, Sára volt. Strasser Salamont először rabbi Breuernél tanult Tabon, majd a pozsonyi jesivában folytatta tanulmányait. Ebben a városban házasodott meg és egy másik Chatam Szofér unokát feleségül. Eleinte apósa házában élt és kereskedelemmel foglalkozott, majd a Pozsony megyei Szobotiszt községben vállalta el a rabbi teendőket. Ajánlója a rabbiszékbe Grünwald Júda orthodox főrabbi volt. Innen Nagyszombatba költözött. Itt keresték fel hivatalában a debreceni orthodox közösség képviselői és hívták meg szolgálatra.

(Írta és szerkesztette: Csukás Judit)

3. oldal megtekintéséhez kattintson ide! 2. oldal megtekintéséhez kattintson ide!

 

2018. december 13.  | 

Hírlevél

Ha rendszeresen szeretne értesülni aktuális eseményeinkről, programjainkról, akkor kérjük, adja meg nevét és e-mail címét.

 

Naptár konverter

Válaszd ki a polgári vagy a zsidó dátumot, és klikkelj a megfelelő nyílra!

Polgári naptár
Zsidó naptár

Ha a keresett dátum naplemente utáni akkor adja meg a következő polgári dátumot!

Zsinagógák

  • 4025 Debrecen, Pásti u. 4.
  • 4025 Debrecen, Kápolnási u. 1.

Információk

  • Elnök: Horovitz Tamás
  • Alelnökök: Dickmann Sándor
                    Dr. Grosz Zsuzsanna
  • Elérhetőség: 4025 Debrecen,
                       Bajcsy Zs. u. 26 sz.
  • Ügyfélfogadás: hétköznapokon 8:00 – 14:00
Cím: 4025 Debrecen, Bajcsy Zsilinszky. u. 26.
Levelezési cím : 4001 Debrecen, Pf. 62. | E-mail: debrecenizsidosag@gmail.com
Telefon: +36 52 415 861, +36 30 846 1703 | Fax: +36 52 533 273
 
Impresszum | Kapcsolat
Debreceni Zsidó Hitközség - Minden jog fenntartva © 2013